Üdvözöljük a GEO online világában
A Föld messze legnagyobb élőhelyéről való ismereteink hiánya óriási. Bolygónk több mint 70 százalékát sós tengervíz borítja, ennek négyötöde 1000 méternél mélyebb. A bizonytalanság már a földrajzi adottságoknál kezdődik. Az ezzel kapcsolatban gyakori hasonlatot, miszerint a hatalmas kiterjedésű mélytengerekről kevesebbet tudunk, mint a Mars felszínéről, nyugodtan vehetjük szó szerint. A 2006 végén lezuhant Mars Global Surveyor űrszonda fedélzetén elhelyezett lézer néhány méternyi pontossággal felmérést készített a vörös bolygó felszínéről. Kék bolygónk víz alatti topográfiájának azonban csak azt a töredékét ismerjük némiképp, amelyet a hajók hangradarjai felmértek. A tengerek világtérképei ezért olyan adatok alapján készülnek, amelyeket a Föld körül keringő műholdak radarjai szolgáltatnak. Ezek ugyan a legkisebb egyenetlenséget is regisztrálják a tengerek felszínén, amelyek a Föld gravitációs mezejének ingadozásait tükrözik vagy amelyeket például a tenger alatti hegyvonulatok okoznak. Ez a módszer azonban nagy bizonytalansággal működik, és legjobb esetben is csak a tizenkét kilométernél nagyobb struktúrákat rögzíti. A topográfiához hasonlóan keveset tudunk a tengerfenék lakóiról. Miközben a biológusok viszonylag gazdag információkkal rendelkeznek a part közeli sekély vizek élővilágáról, az alaposan megvizsgált sötét óceáni mélységek területe megfelel egy focipálya méretének.
Hasonló érvekkel győzte meg az 1934-ben a General Motors vezére által alapított, milliárdok felett rendelkező Alfred P. Sloan Alapítvány kuratóriumát a kilencvenes évek közepén Frederick Grassle, a Rutgers Egyetem tengerbiológusa egy tengeri „népszámlálás” szükségességéről. Azóta a 2000-ben megkezdett, 10 évre tervezett projekt szervezési költségeire közel 54 millió dollárt áldozott a szervezet. A közel egymilliárd dollárnyi kutatási pénzt felemésztő vállalkozás anyagi fedezetének nagy részét azonban a kutatók egyéb forrásokból fedezték. Természetesen a cenzusprojekt nélkül is létezne a tengerek biológiai sokféleségét vizsgáló kutatás, ám a Census of Marine Life (óceáni népszámlálás) ereje éppen a világ minden táján dolgozó tudósok munkájának összehangolásában, az információcserét szolgáló konferenciák és workshopok rendezésében, valamint a közös adatbankok felállításában rejlik.
Az, hogy a cenzus óriási PR-siker, részben az újonnan felfedezett fajok óriási mennyiségének, részben pedig olyan látványos leleteknek köszönhető, mint az első élő óriáskalmárról (Architeuthis) készült videofelvétel, amely 600 méteres mélységben került a japán cenzuskutatók látószögébe, vagy az a Manhattan nagyságú, nyolcmillió egyedet számláló heringraj, amelyet New Jersey partjainál regisztráltak. Üdvözlendő dolog ugyan, ha a tengerkutatás a bulvársajtóban is nyilvánosságot kap, ám egy óriáskalmár észlelése tudományos szempontból nem feltétlenül jelentősebb egy újabb sörtésféregfaj felfedezésénél.
Időpazarlás! – mondaná idősebb Plinius, a Kr. utáni 1. század közepén alkotó római természettudós, aki Historia naturalis című munkájában 176-ra becsüli a tengerekben előforduló fajok számát, és élete végéig abban a hitben élt, hogy reális adatokat tüntetett fel. Az ez év október 4-én egy londoni konferencián záruló projekt összefoglalása szerint több mint 230 000 tengeri fajt írtak le, a végleges szám pedig ennél jóval magasabb, a kutatók becslése szerint egy és öt millió között húzódik. Idősebb Plinius valószínűleg jobban tette volna, ha hallgat görög elődjére, Szókratészra, aki Platón állítása szerint gyakran hangoztatta: „Tudom, hogy nem tudok semmit.”
E havi, 22. oldalon kezdődő címlaptörténetünk két részre oszlik. Egyrészt bemutatjuk a cenzusprojektben részt vevő Sarkcsillag kutatóhajó egyik útját, másrészt összefoglalást nyújtunk az első tudományos igényű tengerkutató expedíció, egyben az oceanográfia alapjait megteremtő brit Challenger világ körüli hajóútjáról, amelynek 1872 és 1876 között végzett kutatásai mérföldkövet jelentettek a minket körülvevő környezet tanulmányozásában.
Tartalmas szórakozást kívánunk!
|
