A fekete óriás

Markológépek törik át a téglafalakat, egy kémény összeomlik össze, porfelhő kavarog a levegőben. Egy kisbuszból kék egyenruhás emberek szállnak ki, véleményezik a törmelékkupacokat és jegyzetelnek.

Vágás.

Itt már fénylő acélból készült, új gyárakat láthatunk a magasba emelkedni egy zöld réten, a ragyogó kék ég alatt. Mindez a régi szennyokádók felszámolását és a modern ipar felépítését dokumentálni hivatott videofilmben látható. A vuhani környezetvédelmi hivatal konferenciatermében ekkor felgyúlnak a lámpák, és hét hivatalnok mosolyog felénk: azt kellene elhinnünk, hogy Kína északi vidékei valóban úgy néznek ki, ahogyan azt nekünk a filmben bemutatták. Amikor azonban előzetes bejelentkezés nélkül megérkezünk a 40 kilométeres távolságban fekvő vuhani ipari parkhoz, gyárakkal, erőművekkel és bányákkal teli, rémálomba illő táj tárul elénk. A gyárkémények rengetege sűrű fekete, szürke füstfelhőket okád a levegőbe.

E gomolyagon még a napsugár sem hatol át, és a 4500 hektáros terület talaját mindenütt hamu borítja. Az utak mentén, amelyeket oly sietve építettek meg, hogy még nevük sincsen, csak néhány csupasz facsemete árválkodik.

A bűz a szemet és a tüdőt is marja, olyan gyerekekkel találkozunk, akik a bőrükre rakódott szénpor miatt alacsony, ráncos aggastyánoknak tűnnek. A fejüket és arcukat pamutkendővel eltakaró, és így a szmog ellen védekező gyári munkások gyanakodva méregetnek bennünket, miközben gyulladástól vörös szemeik valósággal izzanak a szövet alatt.

Ez egy egészen más Kína, mint amit a környezetvédelmi hivatal videóján láthattunk, de ez a valóság. Miközben Kína a világ harmadik legnagyobb gazdasági hatalmává emelkedett, az alig három évtizede végbement új iparosodás az ország jókora területeit tette tönkre.

Az 1,3 milliárd kínai lakos 23 százaléka nem jut ivóvízhez; az 560 millió városlakónak mindössze egy százaléka lélegez az Európai Unió tisztasági határértékeinek nagyjából megfelelő levegőt. A Világbank adatai szerint a világ 30 legszennyezettebb levegőjű városából 20 Kínában található. A légszennyezés pedig – hogyan is tehetné – nem áll meg az országhatárokon: a Nemzetközi Energiaügynökség szerint Kína már 2007-ben megelőzte az USA-t, és a nemtörődöm termelés miatt első helyen áll a klímaváltozásért okolható üvegházhatású gázok mértéktelen előidézésében. Mindezt annak ellenére így alakult, hogy a 2002 óta kormányon lévő miniszterelnök, Wen Jiabao és az államfő-pártvezér, Hu Jintao az első számú feladatok közé sorolta a környezetvédelmet. Ezentúl a helyi kormányzatoknak nem csak az ökonómiai, hanem az ökológiai fejlődésről is számot kell adniuk. „Az ország nem fogja újra elkövetni azt a hibát, hogy először beszennyezi a környezetet, majd utána a helyreállításra kényszerüljön“ – fogadkozott 2007 augusztusában Wen Jiabao.

Ezt a hibát már régen elkövették. És az európai, amerikai vagy a japán társadalmakkal ellentétben, amelyek a jólét elérése után a környezetvédelemre helyezték a hangsúlyt, Kínát még azelőtt megfojthatja az iparosodás, hogy a nyugati országok életszínvonalát akár csak megközelítené.

Kína általános állapotát nem a kiemelt ipari övezetek, a virágzó Sanghaj vagy a 2008-as olimpiai játékokra készülő Peking, hanem egy vidéki várost, Wuhait körülölelő régió tükrözi vissza reálisan. Hatása azonban Pekinget is eléri.

Üdvözöljük Kína legnagyobb, kiemelt energiaigényű termeléssel foglalkozó ipari parkjában – áll a 109-es országút mentén elhelyezett táblán. Ez az út párhuzamosan fut a Sárga-folyóval. A vízi út itt hatalmas ívet ír le a belső-mongóliai és a Ninghszia autonóm tartományok sztyeppéjén, és magával viszi a gyárak vegyi hulladékait.

A Wuhai név, vagyis a fekete tenger a hatalmas, itt mindössze néhány méterrel a felszín alatt található szénkészletekre utal. A várost, kokszoló üzemeikkel együtt 1958-ban Mao parancsára építették a sztyeppére, amelyek a hatórányira fekvő Baotou acélkohó ellátásához dolgozták fel a szenet.

Az 1990-es években a szocialista tervgazdálkodás vége a Wuhai régió gazdasági összeomlásához vezetett. A lakosok arról számolnak be, hogy még elegendő élelmiszer sem volt, míg a tengerparti nagyvárosok lakói ezzel egy időben jelentős jóléti fejlődés részesei lehettek. A helyi pártbizottság nyomás alá került, és 2001-ben egy, majd további öt ipari parkot létesített.

Akkor még kevés termelési központ létezett az ország fejletlen és ritkán lakott belső részein. Wuhai ezen hivatott változtatni. A városvezetés azzal csalogatta a befektetőket Sanghaj, Wenzhou vagy Peking városából, hogy itt nem lesznek annyira szigorúak az előírások.

„A középpontban a növekedés, a növekedés és a növekedés állt“ – emlékszik vissza Zhu Jianhong, a wuhai környezetvédelmi hivatal alelnöke. És persze a „törvénybe ütköző üzemeltetési engedélyek“.

A városvezetés felelőseit Zhu Jianhong nem akarja nevükön nevezni. A „dilemma“ pedig feltűnően gyakran használt szó beszélgetésünk során.

Kevesebb kiadott engedély lefojtotta volna a fejlődést, és nem tette volna lehetővé, hogy a gyárak száma mindössze nyolc év alatt 4-ről 400-ra emelkedjen. „Én természetesen tisztában voltam a következményekkel“ – mondja Zhu Jianhong. De hát ő is egy „dilemmával“ küzdött. A városvezetés stratégiája ugyanis kifizetődőnek bizonyult. Az egész országból érkező bevándorlók hamar 400 ezer lakosú nagyvárossá duzzasztották az elveszett települést, ahol az egy főre jutó jövedelem ma már lényegesen meghaladja az országos átlagot. A főutca mentén már bevásárlóközpontok sorakoznak, a Sárga-folyó partján pedig egy kisvárosnyi méretű kormányzati negyed épül; kórházzal, egyetemmel és sportcsarnokkal.

Szerző: Tilman Wörtz és Florian Hanig