Csak semmi pihenés
Az első edzésnap és rögtön boksz! Másrészről, mi mehet rosszul? A taktikám. Ahogy Ali tette Foreman ellen: az első kör ütéseinél lefogni az ellenfelet, majd az elerőtlenedett ellenfelet meglepetésszerű támadással leteríteni. A délután hevében megyünk a ringbe, ami csak néhány méterre van az atléták futópályájától. A létesítmény nem különösebben ragyogó, inkább hasonlít egy igazi bokszringre. Fedél nélküli acélállványzat, alatta két „Everlast” zsák, amelyek, mintha lassított felvételen néznénk, ide-oda lengenek. Rögtön mellette a szorító.
A harc azonban most elmarad, mert Jacqueline, a kurzus vezetője mind a 16 kezdő bokszolót (nyolc nő és nyolc férfi) egymás mellé állítja és először a levegőbe, majd Jacqueline párnaszerű kesztyűibe, a bokszkesztyűkbe kell ütnünk. „Yap! Yap! Upper cut!” azaz: Egyenes! Egyenes! Felütés! – csak úgy pattognak Jacqueline utasításai. Alig ütődik neki jobb kesztyűm Jacqueline bokszkesztyűjéhez, ő villámgyorsan megérinti másik kezével a homlokomat – a megalázó jel, hogy éles helyzetben kábultan a sarokba tántorodnék, persze csak ha még egyáltalán megtalálnám.
Így kezdődtek a La Santa Klub-beli élményeim, és a rossz védekezés ellenére lassanként egyre jobban élvezem Európa feltehetően legismertebb sportklubját. Tegnap még nem számítottam erre. „La Santa? Olálá!” – mondta a taxisofőr a repülőtéren és erőlködést imitáló arccal kinyújtott két képzeletbeli súlyzót. Utána vagy húsz percen át tört nekünk utat sportos dudálások közepette Lanzarote keleten fekvő fővárosától, Arrecifétől, a sziget nyugati partjaihoz, ahol olyan a táj, mint a teremtés egy rosszul sikerült napja: szegényes talaj, ahol csak kövek hevernek. Végül megállt az autó.
La Santa, az aktív nyaralók paradicsoma – ez úgy hangzott, mintha valamilyen ragyogó szépségű parkról lenne szó, ahol az emberek rugalmas léptekkel járnak és még a recepciós is gyorsan tíz fekvőtámaszt nyom, miközben bejelentkezünk. A taxi azonban egy betonná vált csalódás előtt állt. A világos falak lepusztultak, a klub feliratának zöldje kifakult, a pálmák levelei oly petyhüdtek, mint egy maratoni futó a célba érkezés után. És senki sem lépked ruganyosan.
Néhány órával később, a vacsoránál a klub még mindig úgy nézett ki, mint bármely más hotel. Voltak kövér és vékony emberek, gyerekek és nagyszülők, csöndes párok és nevetgélő csoportok. Aki félpanzióra fizetett be, egy külön e célra berendezett helyiségben étkezett és eldobható pohárból ivott gyümölcslevet. Ez nem tűnik zavarónak, mivel meglepő módon egyszer csak főként törzsvendégek ültek az asztaloknál. Mint például Paul-Henri Raabe, az izmos belga mérnök a bal oldali szomszéd asztalnál, aki fiával, Jannal egy családi versenyen vesz részt a klubot legtöbbször látogató cím megszerzéséért. A jelenlegi állás 9:7 Raabe apuka javára. Vagy Jókai Anna, a budapesti informatikus a jobb oldali szomszéd asztalnál most tölti éves, három hétig tartó La Santa-i penzumát. „Right – mondja Jókai asszony – az arculaton lenne mit javítani.” Ezt azonban olyan elgondolkodva mondta, mintha most tűnt volna fel neki először az épület állapota.
Szerzői joggal védett: Stefan Warter
|
