A csónaktúra rajtjánál, a Dezadeash folyónál éppen a mocsaras vízben állva pakoljuk le felszerelésünket a terepjáróról – amikor arra téved egy Ursus arctos horribilis: mint minden barnamedve, ez is egy nagy izomtömegből álló kidudorodást visel tarkóján. Erre azért van szüksége, hogy hatékonyan tudja használni elülső mancsait. A farka csupán egy rövid csonk, feje kerek és robusztus. A nyaki dudor mellett, a fejtől távolabbra nyúló orr különbözteti meg a gyakran ugyanolyan színű, amerikai fekete medvétől. Jaj Istenem – a grizzly pofája vérvörös. Lemerevedünk az izgatottságtól, ennyire véresnek ugyanis soha nem képzeltük el az első medvét, amellyel találkozunk. Jock megőrzi higgadtságát: a piros orrát kedvenc eledelének, a Kinnikinnick-bogyónak (Arctostaphylos uva-ursi) köszönheti. A medve közömbösnek mutatkozik, nem különösebben törődik velünk, majd tovább is áll.
A fülünkbe süvítő folyóparti szél azonban kevésbé ártalmatlan. Alig telik el öt perc és meg kell állapítanom, hogy a füleimet a berlini télben melegen tartó gyapjúsapka kevés a Yukon nyarának kihívásaihoz. Az északi-tengeri szellőben próbára tett túranadrágom pedig a viaszréteg ellenére annyi hideget enged át, hogy alá kell vennem a thermo alsóruházatot.
LÁNCOT ALKOTUNK, és a vízhatlan zsákokba és ládákba csomagolt kempingfelszerelést, ruhákat, illetve az ellátmányt a csónakokba rakodjuk. Egy szirti sas (Aquila chrysaetos) köröz a fejünk fölött, egy trombitás hattyú (Cygnus buccinator) család pedig izgatottan úszik a part felé. Indulás! Csakhogy nem evezőkkel, ahogy mi azt elképzeltük – ebben a szélben ugyanis esélytelen lenne ezzel próbálkozni. Ehelyett vezetőink guminadrágokban a vízbe gázolnak, és a derekukra kötözött kötéllel vontatják lefelé a folyón a csónakokat. Patricia, aki 73 évesen a csapat nagyasszonya, elismerése jeléül füttyent egyet. Igazi izompacsirták ezek a fickók!
|
