Raja Ampat mélységei
Megvárta, amíg az öbölre ráborul az éjszakai sötétség. Az őserdő hangjai elhalkultak, a sziklazátony színe megváltozott. Hajónk sziluettje elmosódott az alkonyati szürkületben, végül már nem lehetett megkülönböztetni egymástól a vizet, a földet, a pálmákat és a sziklazátonyokat. Mark Erdmann a vízbe ugrott, és én követtem.
Misool-sziget partjainál, mintegy tizenkét méterre a tenger felszíne alatt, lámpáink fényével a sziklazátonyt pásztázzuk. Az éjszaka áthatolhatatlan sötétségéből pár karhosszal távolabb tőlünk sziklaképződmények bukkannak elő, gorgónia legyezők (Subergorgiidae) és szivacskolóniák (Porifera) törnek a magasba, a sűrű korallerdőben felébresztett papagáj- (Scarinae) és bőröndhalak (Ostraciidae) tűnnek fel.
Halrajok árnyai, plankton felhők úsznak el mellettünk, amelyek kísérteties foltok csupán, jelenlétük csak homályosan érzékelhető. Egyre mélyebbre merülünk a vízben, amelynek rejtélyes világában nem tudhatjuk, miféle titokzatos lények bujkálnak még.
A sziklazátony szélén ránk váró áramlások gyakran óvatosságra intenek bennünket. Az itteni vizek a hirtelen fellépő árapály-változásokról és az alattomos örvényeiről hírhedtek, amelyek a semmiből bukkannak fel és a búvárokat a nyílt tengerre, vagy ami még rosszabb, a mélybe sodorhatják. Mark Erdmann azonban az iránytűje alapján magabiztosan délkeleti irányba tart, egyenesen annak a lejtőnek az irányába, ahol a sziklazátony az óceán végtelen messzeségébe torkollik. Vadászatra indult, a tudomány számára eddig fel nem jegyzett éjszakai tengerlakókat keres: halakat, rákokat, mérgező csigákat, s falánk tengeri polipokat. Számára semmi sem okozna nagyobb boldogságot, mint hogy egy ismeretlen sáskarákot (Stomatopoda) vagy cápa alfajt fedezzen fel, és a tudomány számára mindezt videokamerájával megörökítse.
